Ettél-e már kényszerízű süteményt? Fogalmad sincs, milyen az? Nem is tudod elképzelni, milyen lehet az íze? A színe? A formája?
Mondok egy furcsát. Biztos, hogy ettél. Sőt, biztos, hogy már sütöttél is!
Az én első kényszerízű süteményemet az édesanyám sütötte.
A 70-es évek végén, 80-as évek legelején a kakaós süteménypor talán a legelső volt a gyors desszertek piacán. Ha Semmelweis Ignác a magyar anyák megmentője, akkor a kakaós süteménypor az elfoglalt magyar háziasszonyok megmentője volt.
Az anyukám fejében élt egy kép A MINTAHÁZIASSZONY-ról. A mintaháziasszony fontos ismérve, hogy hétvégére frissen illatozó házisüteménnyel lepi meg a családot, amit szerény mosollyal a gyöngyöző húsleves és a rántott hús után tálal. Illetve tálalna, ha lenne ideje, kedve és energiája még plusz két órát sürgölődni a konyhában (akkor még hatnapos munkahét volt!).
És ebbe a piaci résbe lépett be ez a csoda. A port pillanatok alatt ki lehetett keverni vízzel, és már mehetett is a sütőbe. Már csak meg kellett tölteni vajas krémmel. Íze meg sem közelítette a hagyományos házisüteményt, de ez nem is volt elvárható tőle.
Szegény drága anyukám! Sokszor gondolok arra, hogy vajon mennyire érezte megbecsültnek magát, ahogy látta, milyen kényszeredett elszántsággal gyűrjük le a sütit. Mi pedig apukámmal valahogy mindketten tudtuk, hogy ciki lenne azt mondani, hogy nem ízlik. Nem akartunk hálátlannak tűnni, amikor anyu annyit fáradt értünk. És ő sem említette soha, hogy a minden hét végén sütés neki mekkora nyűg. Ő csak meg akart felelni egy ideálnak.
Gyakori helyzet, ugye? Sokszor van úgy, hogy olyan elvárások csapdájában kínlódunk, amik jó nagy stresszt okoznak nekünk -- akár saját magunk állítottuk fel magunknak, akár mások.
A kényszerízű sütemény számomra az olyan fajta elvárások szimbóluma lett, amiknek fogcsikorgatva próbálunk megfelelni, és amikkel valahol legbelül nem tudunk és nem is akarunk azonosulni.
Miben tudott volna segíteni itt a kineziológia? Meglátni, és tudatosítani, hogy ezek az elvárások egyszerűen nem rá vannak szabva. Oldotta volna a rajta lévő stresszt, és így már tudott volna pár alternatívát kitalálni arra, hogy hogyan tudta volna rugalmasabban, harmonikusabban, kevésbé megfeszülve megélni az ő háziasszonyi szerepét. Ami – valljuk be, mindannyiunknak jobb lett volna.