Gyúrjunk antimaximalizmusra!


Sportolni egészséges. Ezt mindenki tudja. Nekem is fontos, hogy minél többet mozogjak. Én azért szeretek edzőterembe járni, mert a hely segít, hogy arra fókuszáljak, amiért valójában ott vagyok: a testmozgásra. Történt velem a minap, hogy eléggé elcsúsztam az idővel, ráadásul mozogni sem nagyon volt kedvem, de előző nap megígértem magamnak, hogy lemegyek az edzőterembe. Több választási lehetőségem is volt. A) Lebüdösdisznózni magam, hogy miért nem keltem korábban. B) Otthon tornázni. C) Elintézni a kérdést annyival, hogy ma nincs időm. D) Még így is lemenni. A D) variációt választottam: úgy döntöttem, hogy mégis lemegyek. Szerencsére a hely nincs túl messze tőlünk. Felálltam a futópadra, és kemény 10 perc felfelé gyaloglás után az a határozott érzésem volt, hogy ebből elég is. Különben is, sietnem kell, vár a munka, hangzott a fejemben a megtámadhatatlan alibi. „Öhmmm, ma nem futunk?” – kérdezte a belső hang hitetlenkedve. „Nem.” – jött egy másik hang belülről. Átültem a teremkerékpárra, és 20 perc tekerés után az a határozott érzés jött, hogy mára – ennyi. (Szinte hallom a testedzés megszállottjainak sátáni kacaját…) Oké, tudom, hogy most kórusban azt mondjátok, hogy ezért a 30 percért át se érdemes öltözni. Pláne elmenni otthonról! Inkább bele sem kezdek! Majd holnap. Majd máskor. Vagy soha. De lehet ezt onnan is nézni, hogy ez a harminc perc pontosan harminc perccel volt több, mint a semmi. És elmondhattam magamról, hogy ma is mozogtam. És mindezt jó érzéssel. Sokunknak okoz problémát, hogy minden egyes életterületünkön a maximumot akarjuk nyújtani, és ez okoz stresszt. (Persze, vannak tökéletesek, akik ezt meg tudják tenni, de én biztosan nem az ő táborukat erősítem.) Te! Igen, te!!!! Mennyire tudod azt mondani, egy dologról, hogy – bár fontosnak tartod, és csinálod, ám ez a dolog nálad mégsem a legelső helyen van. Esetleg még csak nem is a másodikon. Legalábbis most nem. Mennyire tudod tudatosan azt választani, hogy én -- itt és most, ebben vagy abban -- nem törekszem a maximumra? Mennyire tudod elfogadni, hogy ma -- ennyi jutott? Vagy – uram bocsá’ -- ma ennyi esett jól? Hogy érzed magad ettől? Vajon úgy, hogy „legalább tettem valamit magamért, és ez jó érzéssel tölt el”? Vagy úgy, hogy „ma minimum 2 órát kellett volna edzenem, mert ami ennél kevesebb, az semmi”? És legszívesebben jól fenéken rúgnád magad? Veled is előfordul, hogy halálra hajszolod magad, mert úgy érzed, hogy az eredmény még nem elég tökéletes? Gyakran érzed úgy, hogy ami nem száz százalék, az nulla? Te hogy vagy ezzel? Volt veled olyan, amikor megengedésben tudtál lenni azzal, hogy ma ennyire futotta? Vagy amikor ugyanezért bűntudatod volt?